Itt a harmincadik forduló és Rómába látogat szeretett csapatunk, ahol nagyjából el is dől a sorsa. A két csapat formáját tekintve nem nagyon áltathatjuk magunkat, itt nekünk csak egy eredmény elfogadható. Az előjelek nem túl biztatóak, de remény mindig van.

1990-ig kellett várni, hogy a France Football munkatársai az újság és az Internazionale történetében először egy Inter-játékosnak ítéljék oda az 1956-ban alapított Aranylabdát. A klub históriájának első díjazottja a nyugat-német Lothar Matthäus volt, aki a karácsony előtti "ítélethirdetés" után 1991. március 10-én, tehát szinte napra pontosan 25 évvel ezelőtt vette át a labdarúgás legértékesebb egyéni elismerését. Rá emlékezünk.

Mostanában sajnos elfoglalt voltam, így nem mindig tudtam követni kedvenceink fejlődését. Biztos voltam benne, hogy Roberto mesteredző keze munkája ezen idő alatt nyomokat hagyott a csapaton, ezért roppant izgatottan ültem le a televízió elé.

December közepe óta nem tapasztalt érzések térhetnek vissza március első felében: meglehet a zsinórban harmadik győzelem tétmeccsen. Ehhez a Donadoni-éra óta a régi Guidolin-féle csapatot idéző, ismerős arcokkal teli Bolognát kell megverni szombat este.

Végre valahára elégedetten zárhattunk egy hetet: a kiesés ellenére szép emlék a Juve B elleni győzelem és a bajnokságban is sikerült nyerni, teljesen vállalható játékkal, jó egyéni teljesítményekkel. Ám örömünk mégsem lehet teljes, mert látva a Roma teljesítményét lassacskán lemondhatunk a harmadik helyről és jobb beletörődni, hogy a májusi BL döntőt követően jó darabig megint nem lesz európai csúcsfoci Milánóban. Klasszikus értékelő helyett ezúttal inkább három égető kérdést feszegetnék, egyrészt mert unalmas, másrészt mert lusta vagyok mindenkit egyesével értékelni.

Pokol, menny, majd ismét pokol. Fura egy hetet jártunk meg, az biztos, és szinte megjósolhatatlan, hogy innen hova vezet az út tovább. Reménykedni már nem merünk, bár igazából nem is tudjuk, miben kellene, a Roma jelentős távolodása miatt...

Nincs valami jó helyzetben az ember, ha az Interről akar írni. Van ez a lassan fél évtized (!), ami botrányosra, vállalhatatlanra sikeredett. Ugyanabba a nyomorult mókuskerékbe szállunk be minden évben. Nyár, új remények, jobb-rosszabb igazolások, jobb-rosszabb idénykezdet, letargia, február végére (!) az új szezonba vetett hit. Megint itt tartunk, egy újabb, tökéletesen kilátástalan meccs után.

Jenkiföldjén van egy régi-régi szokás, amikor is  a szurkolók a kedvenc csapatuk legfontosabb meccsei előtt rendre vészmadárkodnak (jinx). Sajátjaiknak fikarcnyi esélyt sem adva, a lehető legrosszabb eshetőségeket felvázolva készülnek a meccsre, még akkor is, ha történetesen ők az esélyesek. A célja az egésznek nem más, mint a vészmadárkodás által végül mindennek ellenkezője következzen be. Nekem most nem lesz nehéz dolgom, így is úgy is esélytelenek vagyunk, szóval jinxelésre fel!

Megkésve bár és jó pár hét után végre nem törve érkezik az értékelő. Egy olyan meccset sikerült megnyerni, amelyen ha nem lett volna meg a három pont menthetetlenné vált volna a szezon, de sikerült hozni a kötelezőt, így legalább egy időre fellélegezhet Mancini.

Ilyen hangulatban várom a ma esti csörtét, de az utóbbi években ez már nem szokatlan. Egy hete azt mondtam, hogy idén már nem nézek több meccset, de láss csodát, 20:45-től én is ott fogok ülni a tévé előtt, és nem, nem az Üvegtigris harmadik részét fogom nézni a Dunán. Pedig imádom.