Eljött az idő, hogy egyről kettőre növekedjen a frontok száma: az első lecke nem ígérkezik túl nehéznek, egyben jó lehetőségnek tűnik arra, hogy egy-két (főleg személyi) kérdésre választ kapjunk.

Hiába érkeztek kimondottan jó formában Torino városába Spalletti fiai, az utóbbi évek legjobban várt Derby D'Italiája hamar egy kellemetlenül egyoldalú mérkőzéssé vált, a tévénézők számára kellemetlenül egyoldalú magyar kommentárral...

A 2011-es tavaszi Milan-Inter óta a ma esti lesz klub legfontosabb bajnokija - reméljük, csak tavaszig. Akkor csúnyán elbuktunk és bár a mostani egy teljesen más szituáció, mégis hasonló érzések kavarognak bennem, mint akkor, nem egészen 6 évvel ezelőtt. Talán most más lesz a kimenetel.

Meglehetősen kurta, hárommeccses időszak zárult le csupán a Cagliari elleni vendégjátékkal, és (az elvárásoknak megfelelően?) ezeket a találkozókat is veretlenül tudta le a csapat - tehát most se számítsatok feltétlen mélabús posztra.

Vasárnap 15 óra magasságában úgy ülhettünk le meccset nézni, hogy minden körülmény adott ahhoz, hogy hosszú idő utáni újra az Internazionale nevével kezdődjön a Serie A tabellája. 16:45 környékén úgy állhattunk fel, hogy kedvenceink említett tényezőket komoly csapat módjára fordították javukra.

Illetve mennyire szilárd Spalletti rendszere? A címben feltett, illetve az első mondatban megfogalmazott kérdésre keressük a választ ma délután, 5 óra körül meg is találjuk. Az elmúlt egy hét külső és belső körülményei úgy hozták, hogy egy mezei bajnoki helyett komoly téttel bíró és komoly kérdésekre választ ad(hat)ó meccs lett a Chievo elleni.

Kevés tutibb dolog volt annál az elmúlt években, mint a nyeretlen meccs, ha összeült a bloggercsapat egy része közösen meccset nézni. Hiába volt szar a csapat elmúlt jó pár évben, mi azért csak beletenyereltünk holtbiztosan abba, amikor röhejes iksz vagy sima zakó a vége, teljesen függetlenül az ellenféltől és annak formájától, a mi formánktól, a hazai pályától, a Jézuskától vagy a húsvéti nyuszitól. Viszont most nemhogy páran ültünk össze, hanem a teljes aktív (többé vagy kevésbé) szerzőgárda tiszteletét tette a kocsmában, kiegészülve többek között Captain kollégával is, ezt pedig már a srácok sem hagyhatták győzelem nélkül. Mondjuk indulni nem így indult.

Mivel a hagyományosnak vett előzeteseket már mi is meg szerintünk Ti is unjátok, így az most elmarad. Helyette inkább összeszedtem az öt kedvenc Cagliarinak lőtt gólunkat. Hangsúlyozom, nem gólszépség verseny, hanem gólkedvenc verseny. Spoiler: lesz pár argentin gólszerző.

Az utóbbi évek hasonló helyzeteiből kiindulva késő délutántól kezdve joggal számíthattunk egy jó kis döntetlenre, netán meglepő vereségre - azonban úgy tűnik, ez most nem az az idény. A körmünk nem lett ugyan lerágva vasárnap este, de ezt abszolút nem is bánjuk jelen esetben. 

A megszokottnál mozgalmasabb, és mindenképpen érzelemdúsabb válogatott szünet után visszatér a svédek által leselejtezett Olaszország elsőosztályú pontvadászata, mi pedig a tavaly szétalázott Atalantát fogadjuk a 20.45-től a Meazzában. Akkor az a meccs a tavasz csúcspontja volt, egyrészt a játék miatt, másrészt az eredmény miatt, harmadrészt pedig azért, mert utána úgy döntöttek a srácok, hogy ha már megmászták a Mont Blanc-t, miért is ne ugranának egy fejest a mélybe. November második felére fordulva végül is az is elfogadható, ha nem lesz se 7-1, se nyócegy, hanem egy vékonyka 1-0, amit nem követ összeomlás.