Derby della Madonnina: egykor valóságos háborút jelentő futballmérkőzés, modern értelmezés szerint két szerencsétlenül és ostobán menedzselt csapat általában tét nélkül zajló találkozója. Jóllehet a bajnoki reményeik évről évre elúsznak már november körül, jellemző, hogy a két fél közül senki nem egyezne ki előre egy döntetlenben. Ugyanis ha címekben már nem nagyon lehet mérni, hogy ki az erősebb, ezen a meccsen kell megmutatni a nagy ellenfélnek, melyik oldalon jobb a foci, zöldebb a fű, kisebb a trágyadomb.    

Ej, de nyomorult egy időszakot hagytunk hátra... Pedig eredetileg még az volt tervben, hogy egy tabellán tisztességesen felzárkózott csapat jobbnál jobb teljesítményeiről írok, erre fel inkább a vereségek sorjáztak - olyannyira, hogy közröhej tárgyaként már az edzőváltáson is átestünk. Just Inter things.

Még mielőtt bárki is megijedne, hogy Pioli savazása következik, gyorsan megnyugtatom: nem. Hovatovább, róla alig esik szó. Ha Marcelino, Guidolin, Hiddink vagy Szanyó Károly venné át a csapat irányítását, akkor sem lenne más a cím, csak a nevet cserélném. Egész egyszerűen azért, mert csak az akut problémára nyújt ellenszert. Hogy éppen kinek a szakmai megítélésén esik csorba pár hónap múlva azzal, ha az Inter edzője lesz. Hogy érzékeltessem a dolgot: ha két napja 38 feletti a lázad, akkor mindenképpen vegyél be algoflexet, mert használni fog, hiszen csökkenti a lázad. De ha már itt tartunk, akkor nem ártana felkeresni a háziorvost, hogy a kiváltó okot szüntessük meg, és ne maradjunk a tüneti kezelés szintjén.

A késő délutáni/kora esti mérkőzés több szempontból sem viszi fel a pulzusunkat, így fogadjatok szeretettel egy rögtönzött versikét az esemény elé.

Pocsék heteken vagyunk túl, de lelkes csapatunkat nincs ami megállítaná -no, persze nem a fodballistáinkra gondolok. Harangozunk, értékelünk, Csabi múltat idéz, a trió pedig megkésve, ámde megtörve tér vissza a harmadik epizóddal, amelyből megtudjuk, hogy nem hat, hanem nyolc pont a hátrány a Milannal szemben, illetve, hogy Budovinszky jobb, mint Ranocchia. Ez mondjuk nem újdonság.

Ha azt hiszitek, hogy a kilencvenes évek elején-közepén könnyebb volt Inter-szurkolónak lenni, hát tévedtek. A calcio törikönyvének interes lapjain minden idők egyik legérthetetlenebb szezonjaként virít az 1993/94-es, amikor majdnem kiesett a csapat a bajnokságból, miközben megnyerte a komoly presztízsű UEFA-kupát. Konkrét apropó és évforduló nélküli spontán visszatekintés következik egy olyan hektikus idényre, amelyben sikerült mindkét derbit elveszíteni, a világsztár-igazolás szinte csak büntetőből tudott gólt lőni, a kapusok pedig jobban féltek Ruben Sosa bal lábától, mint Monica az embernek öltözött állatoktól.

Igen, mindennek vége. A tegnapi, Sampdoria ellen elszenvedett 1-0-ás vereséget követően kijelenthetjük, hogy az Inter számára ennyi volt a 2016-17-es labdarúgó idény. Szerintem tegnap este óta minden Nerazzurro azt kérdezi magától: el vagyunk átkozva?

Míg az Inter egy „szimpla” Sampdoria elleni vendégjátékra készül, Frank de Boer számára tulajdonképpen minden forduló vérre megy. A hármas vereségsorozat óta Damoklész kardjaként lebeg a feje felett a menesztés veszélye, és bár a  Torino elleni meccs jól sikerült, egy ma esti buktával könnyedén vége lehet a dalnak a holland mester számára.

A csapatnak legalábbis biztosan, Frank de Boerról nem vagyok meggyőződve. Ugye, hogy lehet így is? Kár, hogy a Torinonál sokkal gyengébb csapatok ellen nem sikerült hasonló szintű játékot produkálni, mindenki szájíze másabb lenne, nem is kicsivel. 

Megkérjük kedves Frank de Boer nevű utasunkat, hogy hagyja el a vonatot, és erre figyelmeztesse utastársait is.