Újabb hónap telt el veretlenül, ezt pedig - sorsolás ide vagy oda - szezon előtt legszebb álmainkban sem gondoltuk volna... "Aprócska" szépséghiba, hogy további négy csapat száguld az Inter tempójában, így jó idénykezdet ide vagy oda, még szinte apró lépéselőnyt sem sikerült kiharcolni a riválisokkal szemben. Utóbbi tény persze nem kizáró oka egy újabb pozitív hangvételű havi rovatnak.

Kellemetlen lehet úgy játszani a forduló utolsó mérkőzését, hogy előtted egyik riválisod sem hibázott, így ha esetleg te teszel így, garantáltan a hét lúzerévé válsz. Különösen ciki lett volna eme lelki teher miatt mulasztani el a kötelezőt egy kimondottan gyenge, sőt az egyik leggyengébb csapat otthonában. Tegnap pedig az Inter ugyan nem túl lehengerlő, de kellően magabiztos játékkal demonstrálta ellenfeleinek, hogy továbbra sem kíván az alsóház ellen pontokat bukni.
Méghozzá olyan, amit meg kell írni tisztességesen, másnap oda kell adni a tanárnak, ő meg osztályzás nélkül, egy "láttam" jellel, esetleg egy szóbeli dicséret kíséretében vissza is szolgáltatja. Persze csak amennyiben korrekt tanuló akar lenni az illető.



Pár perccel a lefújás előtt meggyőződésem volt, hogy valamiféle átok szállta meg a milánói derbyket, ami miatt mostantól mindegyiknek 2-2-es döntetlennel kell végződnie, a játék képétől teljesen függetlenül. Ha volt is ilyen átok, az tegnap este megtört, hála egy kései tizenegyesnek, melynek jogosságát ugyanúgy meg tudnám magyarázni, mint jogtalanságát. Így lett meg a három pont, minden viszont akkor sem mindig jó, ha a vége jó…