Nem számolom hányszor, de már többször is leírtuk az utóbbi hetekben: ha ezt, meg azt megverjük, akkor nem kell parázni, meg lesz legalább a negyedik hely, ha meg kikapunk, akkor izgi lesz a vége. Most is ez a helyzet, ám most nem a Lazio, az Atalanta, vagy a Roma lesz az ellenfél, hanem a már bajnok juve. Nehéz, de egyáltalán nem lehetetlen küldetés a mai mérkőzés az Inter szempontjából.

A szezon összes pojácáskodását helyre lehetett volna tenni, le lehetett volna zárni egy Roma elleni győzelemmel, ám hogy-hogy nem, ez most (megint) nem jött össze. A dolgok a szokásos mederben zajlanak: az Inter képtelen saját kezébe venni az irányítást, ám az ellenfelek megint tesznek egy szívességet, így a forduló végén igazán csak a lúzerkedő kvartettre megérkező Torino és Atalanta örülhet. A függöny azonban hamarosan legördül, az idő az Internek dolgozik. 

A korábbi posztjainkban már megállapítottuk, hogy idén nem azé lesz a BL-hely év végén, aki a legjobb teljesítményt nyújtja a fináléban, hanem aki a legkevésbé cseszi el a meccseit. Bizony, igen komoly bajban lennénk, ha a csapatunk teljesítménye alapján osztanák ki a bajnokság 3-4. helyét, mert hajlamosak vagyunk könnyen hozható pontokat is elhullajtani az utóbbi időben. Az egyetlen szerencsénk, hogy ugyanezt teszi a Roma, a Milan és a Lazio is, olyannyira, hogy akár az Atalanta is kikerülhet nevető sokadikként a vetélkedésből. 

Vecino és Candreva után ő az, akit leghamarabb betalálnak egy-egy negatív kritikával az Inter-drukkerek. De vajon jogosan? Itt az ideje, hogy beszélgessünk a keret egyik lemegbízhatóbb, legszimpatikusabb játékosáról, Danilo D'Ambrosióról. Aki történetesen a kedvenc játékosom a mai Interből.

De attól még nagyon is lehet kínos akár egy kétgólos győzelem is. Az pedig, hogy mindezt a már-már biztos kiesőként elkönyvelhető Frosinone otthonában sikerült produkálni, még kínosabb. Persze, voltak a meccsnek jó periódusai, sajnos azonban a mutatott játék, az egyéni teljesítmények arra engednek következtetni, hogy ez idén már végig ilyen lesz: lassú, esetleges, körömrágós. 

Tavalytól eltérő módon most a véghajrára nem üldözőként, hanem üldözöttként érkezik a csapat, cseppet kényelmesebb is ilyen helyzetben futballozni talán. A könnyű meccs előfordulására persze csekély az esély, de a kiesőjelölt Frosinone ellen illene megmutatni az Internek, miért is akar egymás után a második szezonban BL-ben szerepelni.

Fáradt, és kissé érdektelen is. A kitűzött célokhoz sem közelebb, sem messzebb nem került az Inter tegnap, tulajdonképpen az egyetlen dolog aminek örülhetünk, az az, hogy eltelt egy újabb forduló, a status quo pedig a régi: az ellenfelek tisztes távolságban vannak, láthatóan nekik sem esik jól a gázra lépni. Ettől függetlenül örültünk volna, ha az 5-6 pont előny 7-8-ra növekszik, és nem is lett volna rossz visszavágni az Atalantának a múltkoriért, sajnos viszont ez nem az a nap volt.

Egy hete a Laziót kellett volna  verni, hogy megnyugodjunk, de kikaptunk, így további adag Sanaxot rendeltünk be a szezon hátralévő részére. A hétközi fordulóban viszont minden a kezünkre játszott, csak úgy, mint tegnap, hiszen a rablók ismét elcsaltak egy meccset, ezúttal  a mi kezünkre is játszva. Egy bibi van: az Atalanta nem viccel mostanában.

Az Inter jelenlegi helyzetében ez nyilvánvalóan egy túlontúl nagyképű címadásnak tűnik, de hát ez volt a helyzet - jókor sikerült találkozni a nagyjából senki földjén tartózkodó ellenféllel. Persze azért jó élményeknek nem voltunk híján.

Nekiduráltuk magunkat vasárnap este, hogy egy kicsit meglógjunk az üldözőktől, kevés sikerrel, de sebaj, a Milan épp megtette azt szívességet, hogy visszazuhant a többi dobogóért harcoló színvonalára (nahát, ki gondolta volna, hogy ez lesz?!), úgyhogy tehetünk egy újabb kísérletet arra, hogy lélegzetvételnyi levegőhöz jussunk. A Genoa személyében kapott feladat cseppet sem megoldhatatlan, de nem volt az az elmúlt 5 évben sem, mégis vereséggel távoztunk 2014-től kezdve minden évben. Szép kilátások, nem?