Valahogy napok óta nem volt jó előérzetem. Azt persze lehetett tudni, hogy a hétközi meccs 90 perces labdanyomozása után nem ez lesz az Inter idei legélesebb produktuma. Meg persze, az Atalanta eleve szeret szemétkedni (mikor épp nem kapnak egy hetest.) A menetrend sűrű, a kezdő kicsit fura, az eső pedig vigasztalhatatlanul ömlik a pályára. A csupa rossz előjelet pedig borzasztó jelenetek követték.

Tulajdonképpen nem is lehetett ráismerni az előző hetekben látott, magabiztos, a három pontokat már-már gépies profizmussal gyűjtő csapatra. Már az első percekben játszi könnyedséggel húzott át a középpályán a bergamóiak támadótriója, a védelem pedig képtelen volt lezárni a passzsávokat, gyakorlatilag minden pillanatban akadt legalább egy szabadon megjátszható hazai játékos. Talán jogos kijelenteni, hogy Brozovicot és Handanovicot leszámítva mindenki az öltözőben maradt, ám ennek is vannak szintjei: volt aki próbálkozott, de nem jött össze semmi (elsősorban a támadókon éreztem ezt), volt aki szimplán eltűnt, mint Vecino, páran pedig teljesen reménytelenek voltak a játék minden elemét tekintve. A legjobb példa erre Asamoah: borzasztó lassan mozgott, ráadásul helyezkedésben is nagy elődjét, Yutot idézte meg. Így pedig Hateboer röhögve vágtatott át rajta, a gól is ezen múlt igazából. Meg persze azon, hogy a másik oldalon D’Ambrosio is full használhatatlan volt, de a komplett védelem joggal marasztalható el az egész meccsen történt botrányos teljesítmény miatt. Főleg a pontrúgásokból kapott gólok keserítettek el, nem is emlékszem mikor kaptak Skriniarék utoljára gólt beívelésből, most pedig rögtön kettőt (a tehetséges Inter-szurkoló hátvéd, Mancini is mennybe ment azok után, hogy büntetőt fújtak róla, valószínűleg örökre emlékezni fog erre a 90 percre.)

Valójában már a szünetre kialakulhatott volna egy szép 4-0, ám egyrészt Ilicicnek ma 30 centiről sem jött össze a gól, másrészt Handanovic úgy döntött, ha kell, mezőnyjátékosok nélkül is megvívja ezt a csatát. Az ő tegnapi produktuma hatalmas tízes a szememben, akkor is, ha a négy gól egyikére sem vetődött el (nem mintha azzal ért volna valamit.) Neki köszönhető, hogy meccsben maradt az Inter, így aztán a második félidő elején az egyenlítés is meglett. Ezután bő 10 percre az irányítást is sikerült átvenni, bevallom őszintén, elkezdtem a fordításban reménykedni, de a már említett Mancini-féle fejesgól mindenkit hidegzuhanyként ért, és lerántott a földre. Valahogy ez nem az az igazi Pazza Inter dramaturgia. Ezután jött a teljes szétesés, az Atalanta pedig így behajtotta az első játékrészben felhalmozott tartozását.

Ha feltehetnék pár kérdést Spallettinek, valószínűleg az alábbiak lennének azok: 

• Miért nem kezdett Joao Mario?
• És miért nem állt be csereként sem?
• Ha már cserék, miért tűnt nyerő választásnak az eddig Inter mezben jó megmozdulást alig produkáló Keita?
• Miranda megsérült vajon? Ezért kellett beküldeni Vrsaljkot? 
• Lautaro Martinez, Nainggolan, ne adj isten Candreva? Miért nem cseréltünk a támadó harmadba a végén?

Vagy csak szimplán érdekelne, hogy miféle felkészülés zajlott itt a Barcelona elleni döntetlen és a tegnapi játéknap között eltelt időben.   

Mentális vagy fizikai fáradtság, esetleg az elmúlt hetek sikereit követő kiengedés, könnyelműség? Úgy gondolom valahol mindez együtt. Akárhogy is nézzük, az Inter továbbra sem egy Juventushoz hasonlítható gépezet, hiába az erős keret és a tekintélyes győzelmi sorozat, a fent említett körülmények bármikor rányomhatják a bélyeget egy-egy mérkőzésre, bizonyos ellenfelek pedig kegyetlenül kihasználhatják ezt. Az igazi kérdés az, hogy mit vált ki egy ilyen eredmény: silány közhellyel élve jókor jött a pofon, és sikerül fölkelni a padlóról a közelgő, brutálisan sűrű december előtt, vagy pedig a megsemmisítő vereség gödörbe taszítja a csapatot, ami pedig több frontot is súlyos következményekkel járhat majd.