Nerazzurri

Amikor egy ponton múlt az Inter bentmaradása – a különös '94-es szezon

2016. november 01. 13:51 - csabinter

jonkesdennis.jpgHa azt hiszitek, hogy a kilencvenes évek elején-közepén könnyebb volt Inter-szurkolónak lenni, hát tévedtek. A calcio törikönyvének interes lapjain minden idők egyik legérthetetlenebb szezonjaként virít az 1993/94-es, amikor majdnem kiesett a csapat a bajnokságból, miközben megnyerte a komoly presztízsű UEFA-kupát. Konkrét apropó és évforduló nélküli spontán visszatekintés következik egy olyan hektikus idényre, amelyben sikerült mindkét derbit elveszíteni, a világsztár-igazolás szinte csak büntetőből tudott gólt lőni, a kapusok pedig jobban féltek Ruben Sosa bal lábától, mint Monica az embernek öltözött állatoktól.

A bizonyos sztárigazolás az Ajaxtól lerabolt Dennis Bergkamp volt, akit egy évig tartó titkos hadművelet árán sikerült Milánóba hozni Európa akkori megaklubjainak valamelyike helyett. A holland 10-es majdnem a Juventusba szerződött, de állítása szerint azért választotta az Intert, mert itt biztosabbnak látta a helyét a kezdőben (na igen, a börtönválogatottban olyan nevek tömörültek az ellenfél kapuja előtt, mint Roby Baggio, Del Piero, Vialli vagy Ravanelli). Kimondva-kimondatlanul a klubvezetők a városi riválisnál korábban pazarul bevált három hollandos légiósválasztást (Van Basten, Gullit, Rijkaard) próbálták követni azzal, hogy az Inter Van Bastenjének szánt Bergkamp mellé Wim Jonk személyében hoztak még egy németalföldit. A vékony testalkata miatt a Szög becenévre hallgató középpályás szintén az Ajaxból érkezett. Rajtuk kívül a védelemből távozott embereket, a veterán Gigi De Agostinit és a kevés lehetőséget kapott Mirko Taccolát pótolták a Bresciától vett Massimo Paganinnal és a Cagliariból elhozott Gianluca Festával, illetve kölcsönadták a finoman fogalmazva csalódást okozott korábbi aranycipős Darko Pancsevet a német Lipcsének. A kispadon második évét kezdte a milánói születésű, de Milan-nevelés Osvaldo Bagnoli – annak idején ő volt az edzője annak a Hellas Veronának, amely 1985-ben óriási meglepetésre scudettót tudott nyerni.

dennis.jpg

Egy bekezdés erejéig nézzünk szét, hogyan telt 1993 nyara a többieknél. A szomszédban Brian Laudruppal és Florin Raducioiu-val duzzasztották fel a légióskeretet (egyszerre csak három külföldi lehetett a pályán!), miközben elengedték Gullitot és Rijkaardot. A Roma nagy igazolása Abel Balbo volt (a keretben már ott figyelt Francesco Totti neve), a Juventus elkobozta a Padovától a siheder Alessandro Del Pierót, illetve megvette Di Liviót és Porrinit. A Lazio eléggé belehúzott: Thomas Doll és Alen Boksic a külföldi vonalat erősítette, míg a hazait olyan kipróbált arcok, mint Casiraghi, Di Matteo, Marchegiani vagy a torok kéményseprője. Parmába Zola és Sensini költözött, a Sampdoriába Gullit és Platt, Nápolyba Di Canio és Corini, a Cagliari meg egy bizonyos Massimiliano Allegrit szerződtetett a középpályára…

Az első fordulóban 1993. augusztus 29-én a Reggianát fogadta a csapat, Bagnoli a Zenga – Bergomi, A. Paganin, Battistini, Orlando – Salimov, Jonk, Dell’Anno, Fontolan – Bergkamp, Schillaci tizenegyet küldte ki a Meazzába. Sikerrel: Jonk már 14 perc után betalált bemutatkozó meccsén, majd Padovano egyenlítésére válaszolt győztes góllal a ’90-es olaszországi vébé egyik hőse, Toto Schillaci. A következő kör egy döntetlent hozott a Zeman-féle Foggia otthonában, ami nem tűnt akkora katasztrófának, hiszen a piros-fekete csapatban olyan nevek szaladgáltak a kezdőben, mint Di Biagio, Chamot, Kolyvanov, Stroppa vagy Roy, míg az Internél továbbra is hiányzott a sérült Sosa, Bianchi duó. A könnyű sorsolás a harmadik fordulóban a Cremonesét küldte Milánóba; végre visszatért az uruguayi ballábas bombázó és végre megszerezte első gólját Bergkamp a 2-1-es diadalt hozó szeptember 8-ai délutánon.

Az első sallert a Cagliari vendégeként kapta az Inter, amely egy góllal kikapott a halkonzervek szigetén. A szárdoknál végignyomta a 90 percet a J-betűs torinói egylet jelenlegi mestere és csereként pályára lépett későbbi kedvencünk, Francesco Moriero. Ezt követően egészen pofás sorozat kezdődött öt (!) olyan egymás utáni bajnokival, melyeken Zengának egyszer sem kellett kipiszkálnia a labdát a hálóból. A széria egy gólnélküli döntetlennel indult a Stadio Olimpicóban a Lazio ellen, követte egy sima hazai 2-0 a Piacenza ellenében, jött egy 0-0 Nápolyban és itthon a Torino látogatásakor, majd zárult október 24-én egy Udinében aratott félelmetes 1-0-ás győzelemmel. Ekkor büszkén viselhette magán a kék-fekete mezt mind az a kb. négy magyarországi Interista, aki be tudta szerezni itthon. A csapat csupán az 5. helyen állt, de mindössze két ponttal tanyázott a listavezető Milan mögött.

A 10. körben véget ért Csodálatos Walter kapott gól nélküli sorozata, ám a fiúk azért Ruben Sosa triplájával 3-2-re verték a Zola, Melli, Brolin támadóhármassal felálló Parmát. A kis uru két gólt szabadrúgásból ért el, a harmadik elég mókás körülmények között született. Közben a Milan két és fél évet követően szenvedett vereséget idegenben, miután ugyanilyen arányban kikaptak a Samp otthonában, így érkeztünk el a 11. forduló csúcsrangadójához, a városi derbihez. Mindkét csapatnak 14-14 pontja volt, a holtversenyben listavezető Sampdoria-Juventus páros nyakában loholva várták a meccset az Inter pályaválasztásával. Bagnoli nem számíthatott a szokás szerint sérült Bertire, Ferrire, Schillacira és Bianchira, ennek tudatában a Zenga – Bergomi, M. Paganin, A. Paganin, Battistini – Fontolan, Jonk, Manicone, Orlando – Bergkamp, Sosa kezdőcsapattal ment neki Fabio Capello alapból bivalyerős, ám kissé tartalékos, Rossi – Panucci, Galli, Baresi, Maldini – B. Laudrup, Albertini, Boban, Donadoni – Simone, Papin összeállítású Milanjának, melyből Costacurta, Van Basten, Szavicsevics, Tassotti és a világ egykori legdrágább játékosa, Gianluigi Lentini hiányzott ilyen-olyan okok miatt. A három éve derbi-nyeretlen Inter 86 ezer néző elé futott ki a fűre (120 fontba került a belépő meccsnapon a jegyüzéreknél!) és majdnem korán hátrányba került, de Marco Simone közelről mellé fejelt. Hazai oldalról Davide Fontolan ollózása ugrasztotta talpra a kék-fekete vérűeket, a vezetést azonban a Milan szerezte meg a 34. percben a mindössze 20 éves Christian Panucci révén: a fiatal bekk Donadoni szögletét követően fejelt a hosszúba. Szünet után nem sokkal Battistini védelmi bakiját kihasználva Jean-Pierre Papin közelről duplázta meg a Milan előnyét. Sajnos csak a szépítés jött össze a 64. percben, ekkor a Fontolan földbe gyalulásáért megítélt büntetőt értékesítette Bergkamp.

sosamilan.jpg

Ahogyan az várható volt, a derbivereség betett a csapatnak, mert utána kikapott a Genoától. Következett a két ponttal az Inter előtt álló Juventus a legutóbbi Inter-scudettót szállító Trapattonival a padon és többek között Contéval, Ravanellivel, a két Baggióval és Möllerrel a pályán. Érdekesség, hogy a 16. percben megsérült védekező középpályás Antonio Maniconét Schillaci váltotta, azaz innentől kezdve három csatárral (Toto, Bergkamp, Sosa) és egy támadó középpályással rohamozott Bagnoli. Lett eredménye: Ruben Sosa lerajzolni való szabadrúgásgóljának köszönhetően hazai vezetéssel zárult az első 45 perc. Úgy látszik, a rangadók szünetében valami bekerülhetett a Gatorade-es flaskákba, mert 10 perccel a második félidőt jelző sípszó után ezúttal Orlando és Massimo Paganin követtek el együtt gólt eredményező orbitális hibát. A 37 éves, de 57-nek kinéző Cesari játékvezető kiállította Contét, ám a 77. percben mégis a Juventus szerzett vezetést Bernd Storck jelenlegi másodedzőjének távoli lövésével. A Derby ’d Italia végül döntetlennel zárult, mivel Cesari befújta a Bergkamp ellen az utolsó percben elkövetett szabálytalanságot, a büntetőt pedig nem a szokott végrehajtó (a holland), hanem a pazar formában futballozó Sosa értékesítette.

sosabalett.jpg

A Lecce idegenbeli legyőzését (3-1) követően a Sampdoria érkezett vendégségbe december 12-én. Nem akármilyen névsorral! A kapuban az a Pagliuca állt, aki egy szezonnal később már az Interét védte, a védelemben a későbbi Honvéd-edző, Pietro Vierchowod cövekelt, a középpályán a kopasz Lombardo, és a raszta Gullit kezdett, középen a szintén későbbi interes, Vladimir Jugovics robotolt. Az eredmény sima 3-0, Jugovics meg valamit megérezhetett, mert az Intert ajándékozta meg egy öngóllal.

A karácsony előtti utolsó bajnoki mindig dupla szorzós, hiszen senki nem szeret úgy ünnepelni, hogy a csapatát előtte nem sokkal agyonverik. A Roma elleni idegenbeli rangadóban benne volt egy esetleges keserű kari esélye, de sikerült végül egy ponttal hazatérni az Olimpicóból – a gólt természetesen Ruben Sosa szerezte, mi másból, mint szabadrúgásból. Azt szokták mondani, ahogy az új év első napja telik, olyan lesz az egész esztendő. Lehet benne valami, mert 1994 első bajnokiján (mindjárt január 2-án) hazai pályán sikerült vereséget szenvedni az alulról negyedik Atalantától, majd a hasonlóan harmatos Reggiana otthonában szintén egy góllal kikapni. A Foggia 3-1-es hazai legyőzése elindított valamiféle gólvonatot (itt meg egy újabb későbbi Interista, Di Biagio lőtt gólt majdani csapatának), mert utána Giuseppe Favalli (nocsak!) nevelőklubját, a Cremonesét marcangolták szét a fiúk idegenben 4-1-re egy Jonk-duplával és otthon hármat akasztottak a Cagliarinak, igaz, Csodálatos Walter ugyanennyit szedett be. A tribünön pöfékelő presidente, Ernesto Pellegrini csalódottan és gondterhelten gyújtott rá egymás után a cigikre, valamire ráérzett.

Február 6-án a Lazio jött és győzött is, pedig Ruben Sosa (ki más?) pályafutása egyik legszebb gólját lőtte ollózó mozdulattal korábbi csapatának kapujába. Pellegrininek ez a vereség tette be a kaput, és a fordulót követően menesztette Bagnolit. Kicsit talán elhamarkodottan, bár a Milan mögötti 9 pontos hátrány soknak tűnt, de a csapat versenyben volt még az UEFA-kupában. A sok sérültről nem feltétlenül csak az edző tehetett és azért is minimálisan volt hibáztatható, hogy a csúcsigazolás nem tudott alkalmazkodni az olasz futballhoz. Bergkamp rendszeresen telesírta a sajtót a túlságosan védekezésre építő olasz futballt kritizálva és az sem tetszett neki, hogy Olaszországban reggeltől estig a foci tölti ki az emberek napjait és túl nagy a nyomás a játékosokon. Ráadásképp Bagnolival sem volt túl jó viszonyban. Az új főnök a Primaverát irányító, játékosként 1982-ben világbajnok, az Interrel ’80-ban scudettót nyert Giampiero Marini lett. A csere nem vált be, mert csapat nyílegyenesen elindult a pöcegödör felé vezető sztrádán, ugyanis ezt követően egy hónapig úgy nézte meg a bajnoki eredményeket az egyszeri magyar kék-fekete szívű szurkoló a teletexten vasárnaponként, hogy másnap a szokásosnál is búsabb hétfő reggelre ébredt. Marini debütálásakor vereség Piacenzában, aztán gól nélküli döntetlen a Napolival, sima 0-2 Torinóban, végül március elején az Udinesét tudta megverni az Inter, naná, hogy Sosa góljával.

bergomilan.jpg

Nem tartott túl sokáig az örömködés, mert egy igen méretes pofonba szaladtak bele a fiúk Parmában (1-4) és utána nyilván a legjobbkor, a sérült Sosát nélkülözve a városi riválist sodorta útjába a sorsolás. Gól nélküli első félidőt követően megint rögtön a szünet után szerzett vezetést az ellenfél igen szerencsétlen módon (Szavicsevics lövése megpattant Bergomin). Ezt a csereként beállt Schillaci közelről ki tudta egyenlíteni négy perccel a vége előtt, ám sajnos a Milannak erre is volt válasza a 89.-ben Daniele Massaro révén (biztos ekkor figyeltek fel rá Pécsen). A bajnokság mellett nyilvánvalóan a dobogónak is muszáj volt már arrivedercit integetni és teljes gázzal rámenni az UEFA-kupára, ahol a legjobb négy közé jutott a társaság. Valószínűleg mindenki így gondolhatta a klubvezetésen keresztül az öltözőn át a konyhásnénikig, mert a nemzetközi kupa elődöntőjében a Cagliari elleni odavágót megelőző bajnokit simán elbukta otthon a csapat. Az ellenfél a Genoa volt, a kék-feketék találatát az a Salvatore Schillaci szerezte, akinek ez lett az utolsó mérkőzése és gólja nerazzurri színekben. Érdemes nála időzni egy kicsit. Mint ismeretes, a hazai rendezésű 1990-es világbajnokságon valóságos nemzeti hősnek számított, a bronzérmes squadra azzurra tagjaként 6 találattal gólkirályi címet szerzett. Az Interben részben a sérülések, részben a szurkolókkal való rossz viszonya miatt nem tudta megismételni korábbi formáját. Előfordult, hogy falusi gyökerei miatt (terronénak, azaz parasztnak gúnyolták) a megszokott észak-dél ellentét jegyében az utcán inzultálták a magukat felsőbbrendűnek gondoló gazdag északiak és nem egyszer még a saját közönsége is kifütyülte. Szegény Toto nyáron egészen Japánig menekült, ahol a futballtörténelem első olasz játékosaként aztán szép sikereket ért el.

bergkampjuve.jpg

Az utolsó hat fordulóra a tabella nyolcadik helyén szerénykedő Inter fordult rá. A Derby d’Italia torinói visszavágóját egy kései Ferri-öngóllal bukta el a csapat, utána a Lecce 4-1-es legyőzése nem osztott, nem szorzott, talán csak Bergkampnak, aki tavaszi második (!), összességében csupán a nyolcadik gólját jegyezte. Szerencsére csupán három mérkőzés maradt hátra ebből a szívmelengetőnek nem mondható bajnoki idényből. Azért szerencsére, mert félő volt, ha még játszani kell néhány kört, az Inter kiesik. A 32. fordulóban a Sampdoria rúgott bele egyet (3-1), a 33.-ban valahogy összeszenvedtek egy döntetlent a Roma látogatásakor, a záró kanyarban pedig lényegében az alapcsapattal (!) szenvedtek vereséget Bergamóban a kedvenceink (az Atalanta vezető gólját a nyáron az Interbe igazoló Orlandini szerezte). A mélyrepülés egészen a 13. helyig sodorta az Intert, amely végül 31 pontot gyűjtve egyetlen pici ponttal előzte meg a kiesett Piacenzát…

A mélységes csalódást okozó szezont az UEFA-kupa megnyerése mentette meg, mely dicső tettről majd annak évfordulóján foglalkozunk külön poszttal. A várakozások főleg a két holland csillag érkezésének köszönhetően nagyok voltak, talán túl nagyok is, mert a keret néhány poszton nem ütötte meg a legmagasabb szintet (szélső védők, szélső középpályások elsősorban).

1993-94.jpg

Áll: Zenga, Jonk, Bergkamp, Fontolan, Berti, Battistini. Guggol: Sosa, A. Paganin, Manicone, Orlando, Bergomi

Davide Fontolan, az Inter harmatos teljesítményt nyújtott támadó középpályása így emlékezett vissza az őrült szezonra: "Minden adott volt a jó szereplésre, a bajnokságot remekül kezdtük. Aztán jött a kettős terhelés az UEFA-kupával és Berti sérülése, amelyek visszavetették a csapatot. Bergkamp szerintem technikailag jobb volt Van Bastennél, ami csak a nemzetközi porondon mutatkozott meg, mert Olaszországban sokkal nehezebb dolga volt a hátvédekkel. Bagnoli módszerei nem mindenkinek jöttek be, például rendszeresen padoztatni akarta Bergkampot, mert nem értett egyet azzal, hogy ilyen sok pénzt költött rá a klub. Marini más volt, ő hagyott minket játszani. A kiesés veszélye? Az utolsó fordulókban már az UEFA-kupára összpontosítottunk, de ha muszáj lett volna nyerni a bentmaradáshoz a záró fordulóban az Atalanta ellen, akkor nyilvánvalóan másképp játszunk." 

Egyénileg annyit, hogy tiszta szívből a 16 gólig jutó Ruben Sosát, és a középpálya motorját, a hatgólos Wim Jonkot lehetett dicsérni. Berti, Bianchi és Schillaci sokat hiányzott sérülés miatt, a folyton változó összetételű védelem mögött repkedő Zengának sem ez volt élete szezonja, de legalább trófeával búcsúzott 16 évnyi szolgálat után. A harmadik számú európai kupa begyűjtése ellenére Marini sem tarthatta meg az állását, a nyáron Ottavio Bianchi váltotta. Ez viszont már egy másik történet.

 

 

*Sajnos az emlékeim elhalványulásával bedőltem egy megbízhatónak hitt olasz oldalnak, ahonnan az eredményeket és a tabellákat csekkoltam. Egy szezonnal korábban járt még 2 pont a győzelemért, itt már három, így belejavítás helyen ezen hasábok alatt jegyezném meg, hogy rosszul épült fel a gondolatmenet. Két ponttal végzett a csapat a vonal fölött, nem eggyel.