Nerazzurri

Főnökből legenda – az Inter első aranylabdásának története

2016. március 15. 16:46 - csabinter

c_4_foto_1048946_image.jpg1990-ig kellett várni, hogy a France Football munkatársai az újság és az Internazionale történetében először egy Inter-játékosnak ítéljék oda az 1956-ban alapított Aranylabdát. A klub históriájának első díjazottja a nyugat-német Lothar Matthäus volt, aki a karácsony előtti "ítélethirdetés" után 1991. március 10-én, tehát szinte napra pontosan 25 évvel ezelőtt vette át a labdarúgás legértékesebb egyéni elismerését. Rá emlékezünk.

1988 nyarán négy müncheni esztendőt követően ideális korban, 27 évesen szerződött Milánóba – a Transfermarkt szerint – mai áron mindössze 3.6 millió euróért a Bordeaux-hoz távozott belga fantasista, Enzo Scifo helyére. A Serie A akkori elszívó ereje sokszorosa volt a mostaniénak, talán a jelenlegi Premier League-gel állítható párhuzamba. Az olasz futball klasszikus aranykorszakát éltük akkoriban, pedig csapatonként csupán három külföldit foglalkoztathattak a klubok. A topjátékosok és -edzők egyaránt Olaszországba költöztek, ami kiváló lehetőség volt Lothar számára, hogy a legfölsőbb szinteken kipróbálja magát. 

tumblr_lz941pkuy31r6mwuno1_1280.jpg

Milánóba nem egyedül, hanem a szintén Bayern Münchentől vett szélsőbekk, Andreas Brehme társaságában érkezett, hogy kimondva-kimondatlanul a nyolc, scudetto nélküli esztendőt követően újra bajnoki címhez segítsék a hét éve trófeamentes Intert. A Bayern mellett a Fiorentinát is sikerült kifosztani: onnan az olasz középpályás, Nicola Berti és az argentin támadó, Ramón Diaz lett elrabolva – ők jelentették a fő erősítést a csapatot két esztendeje irányító Giovanni Trapattoninak. A német vonal újraélesztését látva nem igazán akadt ki a lelkesedés-barométer a kék-fekete hívekben, mert felsejlett bennük Hansi Müller és Karl-Heinz Rummenigge korábbi, félig-meddig kudarcként elkönyvelt milánói periódusa. 

Abban az évtizedben a Juventusban Michel Platini, a Milanban Ruud Gullit, a Napoliban Diego Maradona hordta a mítikus 10-es mezt, az Inter válasza a Bundesliga akkori talán legjobb fedezete volt, aki modern, atletikus, kreatív vénával megáldott igazi box-to-box középpályásként szerepelt a nyilvántartásban. "Maradona egészen biztosan nem vagyok. Gyors játékosnak számítok, amikor üres területet látok magam előtt, azonnal kihasználom. Ha valaki mellett elfutok, biztosan nem fog utolérni. Amíg Maradona kis területeket játszik be, addig én nagyobb távolságokra is ellátok" – saját szavaival így mutatta be magát. 

tumblr_lj6lx2j1p01qfxktpo1_1280.png

Matthäus meglepően gyorsan alkalmazkodott a taktikailag jóval szervezettebb, keményebb és javarészt védekező futballra épülő Campionatóhoz. Már a második bajnokiján, a Pisa 4-1-es otthoni földbe gyalulásán gólt ünnepelhetett (érdekesség, hogy az új fiúk közül Brehme és Diaz is ekkor szerezte első interes találatát), de ott virított a neve az eredményjelzőn a Roma elleni idegenbeli rangadón és az utolsó percekben a lényegében bajnoki döntőnek számító Maradona-féle Napoli hazai legyőzésekor is.

Technikailag, taktikailag, mentálisan és fizikálisan is kiemelkedett társai közül, öltözői és pályán mutatott vezetői szerepét kamatoztatva gyorsan a calcio sztárjai között találta magát. Bár kis termetűnek számított, ennek ellenére létezett a fejjátéka és állítása szerint Trapattoni tanította meg használni az addig gyenge bal lábát. Nagyrészt neki köszönhetően a Zenga – Bergomi, Mandorlini, Ferri, Brehme – Matteoli, Matthäus, Berti, Bianchi – Serena, Ramón Diaz leggyakoribb összeállítású Inter végre-valahára megnyerte a bajnokságot. A csapat a házi góllövőlistáján 9-cel harmadik német vezérletével 34 meccséből 26-ot megnyerve lett bajnok 11 pontot (!) verve a második Nápolyra (ami azért nagy szó, mert csak 2 pont járt a győzelemért).

280.jpg

Egy nyár elteltével a három hollandos korszakos Milant "másolva" az Inter germanizálva magát még egy németet igazolt a csatár Jürgen Klinsmann személyében, őt gondolván a nemzetközi sikerek eléréséhez szükséges utolsó hiányzó puzzle-darabnak. A stuttgarti pék 6.5 millió eurónyi összegért jött a Monacónak eladott Diaz pótlására, hogy összeálljon a mesterhármas Sláger Tibóval, Bunyós Pityuval, Fásy Ádámmal Klinsmannal, Matthäusszal és Brehmével. A szezon mindezek ellenére egy Bud Spencer-méretű taslival indult, ugyanis a BEK első körében sikerült kiesni egy sokáig emlékezetes hazai döntetlennel a nem túl veretes svéd Malmö ellen.

A bajnokságban ugyan elmaradt a címvédés, de abban a kegyetlenül erős ligában elért harmadik helyért egyik játékos fizetéséből se vontak le büntetésből az idény végeztével. Ami Loddart illeti, 11 góllal zárta a '89/90-es Campionatót és kirobbanó formában, ereje teljében várhatta az 1990-es, olaszországi rendezésű világbajnokságot. Hogy, hogy nem az NSZK válogatottja éppen a Giuseppe Meazza stadionban játszotta csoportmérkőzéseit, így az Inter három németje ismerős környezetben fickándozhatott. Mint ismeretes, Franz Beckenbauer nationalelfje végül a döntőben a Maradona-vezette argentinokat legyűrve lett világbajnok úgy, hogy a fináléban Andreas Brehme tizenegyes góljával nyertek – azt a büntetőt egyébként a tornán négy gólig jutó, főleg a jugoszlávok elleni csoportmérkőzésen ihletetten futballozó Matthäusnak kellett volna elvégeznie, csakhogy a középpályás cipőjéből kiesett egy stopli, ezért nem vállalta el az ítélet végrehajtását.

tumblr_lxrb6suhm81r6mwuno1_1280.jpg

Világbajnokként kezdhette meg tehát a következő klubszezonra való felkészülést. Az Inter játékoskeretében minimális változás történt: a kezdőközeli emberek közül Verdelli és Matteoli távozott, helyükre Sergio Battistini és Davide Fontolan érkezett jelentősebb erősítésként (illetve fiatalabb szurkolóknak érdekes lehet, hogy Paolo Orlandoni ekkor került fel a nagycsapat keretébe).

Matthäus milánói pályafutása legeredményesebb idényeként jellemzik az almanachok az 1990/91-est. A némi meglepetésre bajnoki címet nyerő Sampdoria mögött másodikként befutott Inter legjobb góllövőjeként 16 találat virított a neve mellett. Sajnos, a scudetto szempontjából döntő jelentőségű Samp elleni hazai vereség (0-2) alkalmával büntetőt hibázott a későbbi Inter-kedvenc, Gianluca Pagliucával szemben vívott párbajban. A csapat a nemzetközi porondon kárpótolta a tifosikat, hiszen a 12/6-os (!) mutatót összelapátolt Loddar vezérletével története során először megkaparintotta az UEFA-kupát; Matthäus a negyed-, az elő-, és a döntőben is betalált. 

Ilyen előzmények után, nem túl nagy meglepetésre a bevezetőben említett napon, a bizonyos 1991. március 10-én, a Juventus elleni bajnoki rangadó előtt vehette át klubtörténeti pillanatként a France Football Aranylabdáját. Mindenféle puccos, élő közvetítéses, vörös szőnyeges gála és Armani-öltöny helyett a Meazza-stadion gyepén, kék-fekete szerelésben. Később így nyilatkozott a díjról a Sportbildnek: "Minden bizonnyal fontos szerepe volt a világbajnoki győzelmünknek abban, hogy én kaptam az Aranylabdát, de szerintem legalább annyit számított az Interben nyújtott teljesítményem, hiszen a legnépszerűbb és a legfontosabb bajnokságban, az olaszban játszom." Akkoriban komoly jelentőséggel bírtak a szavazás további helyezettjei is, ezért büszkén jelenthetem, hogy a harmadik helyen Andy Brehme végzett!

916717b6-06f3-40e0-8e9b-9af74e15dee3.jpg

Lothar utolsó szezonja az eggyel előttivel ellentétben nem aranybetűkkel virít az Inter históriás könyvében. Történt, hogy a Juventushoz visszatért Trap helyett az ultradefenzív felfogású Corrado Orrico orozta el a vezetőedzői állást, aki egy fiatal Dino Baggiót (kölcsönbe) és egy rutinos Stefano Desiderit kapott erősítés gyanánt. A sérülésektől gyötört középpályás főnök mindössze négy, az egész csapat összesen 28(!) gólig jutott az 1991/92-es bajnokságban, az Inter pedig 17 döntetlennel a szánalmas nyolcadik helyre ért oda. Matthäus felhívta a Bayern München elnökévé előlépett korábbi szövetségi kapitányát, Franz Beckenbauert, hogy "már nem érzi jól magát itt" és hogy ugyan sérült a térdszalagja, de szívesen hazaigazolna. A sérülés ellenére a Császár rábólintott a transzferre és kb. mai árfolyamon 2 millió euróért visszatérhetett a Bundesligába. Vele együtt két honfitársa is elhagyta Milánót; Brehme a Zaragozába, Klinsmann a Monacóba szerződött. 

Lothar Matthäus pályafutása legfontosabb időszakát töltötte Milánóban korának kiemelkedően legerősebb bajnokságában, melyben nem hogy helytállt, hanem tiszteletet és elismerést vívott ki magának a rivális szurkolók körében is. Az Internazionale történetébe legendaként vonult be.